Ebben az időszakban van, akiben az a kérdés erősödik fel: elég jó vagyok-e? — és meginog az önbizalma. Van, aki mélyen csalódott, és a bizalma rendül meg: másokban, olykor önmagában. És van, akiben az lép működésbe, hogy most aztán bizonyítania kell — és észrevétlenül túlhajszolja magát.

A felszín alatt azonban gyakran két dolog a legerősebb: a bizonytalanság és a magány. A bizonytalanság, mert nemcsak az a kérdés, hogyan tovább, hanem sokszor az is, hogy egyáltalán merre — és ilyenkor még az sem mindig világos, mit szeretnél, pedig éppen ezt kellene tudnod a jó döntéshez. A magány pedig azért, mert vezetőként legtöbbször épp azok előtt nem mutathatod meg a bizonytalanságodat, akik előtt helyt kell állnod. Így a teher láthatatlan marad — és egyre súlyosabb.

A leggyakoribb válasz ilyenkor a „csakazért is megmutatom". Érthető, és egy ideig visz is előre — de gyakran épp attól távolít el, amire valójában szükséged lenne: a támogatástól.

Tapasztalatom szerint, ilyenkor nem feltétlenül egy újabb beszélgetés segít, ahol neked kell tudnod, mi a célod. Sokkal inkább egy megtartó, strukturált keret — és egy kísérő, aki maga is járt már hasonló terepen. Olyan folyamat, amely épp akkor ad rendszert és irányt, amikor még te magad is keresed; amely nem helyetted megy végig az úton, de melletted van, amíg újra szilárd talajt találsz a lábad alatt.

A szervezet oldaláról nézve a vezetői átmenetek — egy távozás vagy egy érkezés — mindig kockázatot és lehetőséget is hordoznak. Egy lezáratlan távozás feszültséget hagy maga után; egy magára hagyott új vezető első hónapjai a csapatra és az eredményekre is kihatnak. Egy tudatosan megtartott átmenet az embert, a csapatot és a szervezet hitelességét is védi.