A vezetői éveim egyik legfontosabb tanítása az volt, hogy egyedül valóban lehet gyorsabban haladni — de messzebbre csak együtt jutunk. Ezt nem elég érteni. Meg kell tapasztalni, mennyi figyelmet, bizalmat, rugalmasságot és energiát igényel egy valóban működő csapat, és azt is, hogy a vezetői szerep nem a szakmai teljesítmény folytatása más eszközökkel, hanem egy új minőség: emberek, kapcsolódások, döntések és felelősségek tartása.

Nemzetközi nagyvállalati közegben és az építőipar kemény, mégis rendkívül inspiráló terepén dolgoztam hosszú éveken át. Részt vettem kiválasztásokban, integrációkban, elbocsátásokban, szervezeti változásokban, láttam kiemelkedő teljesítményeket és emberi elakadásokat. Egyre világosabbá vált számomra, hogy ahogyan a teljesítmény, úgy az elakadás sem önmagában jelenik meg: mindig van mögötte közeg, csapat, kultúra, vezetői jelenlét és emberi működés.

Vezetőként megtanultam, hogy a következetesség és a megbízhatóság talán nem látványos értékek, de a biztonság alapjai. Megtapasztaltam azt is, hogy a vezető állapota hat a csapatra: ahogyan jelen vagyunk, ahogyan döntünk, ahogyan figyelünk vagy éppen nem figyelünk, az nyomot hagy mások működésében is.

Amikor kiléptem a korábbi vezetői szerepemből, először nem gondoltam, hogy teljesen új szakmai irányba érkezem. Azt hittem, pihenek, levegőt veszek, majd visszatérek oda, ahol abbahagytam. Közben azonban tanultam, tapasztaltam, és egyre erősebben éreztem, hogy valami más hív. Idővel világossá vált: mindig is az emberek, az emberi működés, a kapcsolódások és az átmenetek érdekeltek igazán.

Ebben az időszakban értettem meg azt is, hogy a múlt nem zár be, de nyomot hagy. Amit egyszer megtanultunk védekezésként, alkalmazkodásként vagy túlélési módként, az később is formálhatja a döntéseinket, kapcsolatainkat és vezetői működésünket. Számomra ezért lett fontos a traumatudatos szemlélet: nem azért, hogy a múltban maradjunk, hanem azért, hogy érthetőbbé váljon, mi mozgat bennünket a jelenben — és hogyan nyílhat innen új választási lehetőség.